A reuma a legnagyobb népbetegség, az ízületek és az izomzat fájdalmas szöveti elváltozásai. A betegséget mindig gyulladás kíséri, függetlenül attól, hogy heveny vagy krónikus stádiumban van. A fájdalom nagy mértékben korlátozhatja a mozgásképességet, akár rokkantság is kialakulhat.
Bizonyos vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy a reumás betegek agresszív indulataikat, már gyerekkoruktól fogva a vázizomzat görcsösen felfokozott megfeszítése révén kísérlik meg levezetni. Az ilyen típusú emberek erőteljes fizikális tevékenységet végeznek, aktívan sportolnak, előnyben részesítik az agresszív sportágakat. A reumás betegek kényszeredetten uralkodnak érzelmeiken, szomorúságukat, csalódottságukat képtelenek normális módon kezelni. Így kerülhet sor a szellemi, lelki síkon történő megkeményedésre.
Másrészről a reumás ember rendkívül lelkiismeretes, szerény ember.
Az elfojtott düh, méreg, keserűség, valamint saját, illetve mások cselekedeteinek elítélése megakasztja az életerő áramlását, egyre nagyobb mértékű testi merevséghez, mozgásképtelenséghez vezet.
A reumás beteg előszeretettel kritizál, gyakran kibékíthetetlen ellenfél.
A düh, a méreg, a bosszúvágy gyulladásos folyamatokat indít el ott, ahol elfojtódott.
A lefékezett energiák testi síkon a nem kiválasztódott anyagcseretermékek lerakódását hozzák létre. A test egyre jobban a megoldatlan feladatok lerakódóhelyévé válik.
A beteg fél attól, hogy önmagáról alkotott képét, szerénységét, lelkiismeretességét, erkölcsösségét őszintén megkérdőjelezze, így kénytelen legyen árnyoldalával , kicsinyességével, uralomvágyával, agressziójával, melyek a 2megmerevedést” okozzák, végső fokon lelki-szellemi rugalmatlanságával szembesülni.
A reuma valójában a határtalan akarat kifejeződése, a mohó vágyé, hogy az ember mindent tudjon, uraljon és irányítson. Ha a beteg tulajdon árnyoldalát is vállalná, akkor a törekvéseit nem kellene elfojtani, mivel saját erkölcsi elvárásainak nem tud megfelelni bűntudat is ébred benne, melyet segítőkészséggel, önfeláldozással próbál kompenzálni.
Mit is tegyünk?
Kérdezzük meg magunkat:
- Milyen mértékben ragaszkodom ehhez az énképhez, mely mögé elrejtettem magam?
- Mely téren érzékelek magamban erős agresszív indulatokat és csalódottságot?
- Milyen érzéseket nem merek magamnak bevallani?
- Miért nem mutatom ki nyíltan érzelmeimet, miért nem beszélek róla?
- Miért nem tudom magamat, másokat olyannak elfogadni, amilyen vagyok, illetve amilyenek ők?
- Hogyan tudnék magammal és másokkal szemben melegséget és igazi szeretetet tanúsítani, kifejezni?
- Miért nem tudok megbocsátani és elfelejteni?