Hogy mit? Egy boldogabb életet. Erre vágyunk mindannyian, nem? Dehogynem! Azonban, mint mindennek, a boldogságnak is ára van. Fel kell tudni vállalni a hibáinkat, szembe kell nézni velük és meg kell bocsátani saját magunknak. Nem olyan nehéz, mint elsőre tűnhet…
Mea culpa, én vétkem, én saram… vannak, akik akár évekig, évtizedekig képesek önmagukat vádolni egy olyan dologban, amiben nem is volt felelősségük vagy ha volt is, az önostorozás által nemcsak saját maguknak, hanem a környezetünknek is ártanak.
Önvád
Vádolás helyett gyógyítsuk meg magunkat azáltal, hogy letesszük azt a felelősséget, ami nem a miénk. Ne cipeljük azt, amit nem kell! Álljunk most a tükör elé (na jó, lehet zsebtükör is) és soroljuk, hogy melyek azok a dolgok, amik nem a mi hibáink. Például nem az én hibám, hogy a szomszédom nem köszön, nem az én hibám, hogy a szüleim isznak…
Az önvád férfi párja a hárítás, persze ez nem ennyire fekete-fehér, de általánosságban elmondható. Sajnos a negatív viselkedésmintát a társdalom is előszeretettel támogatja, hiszen sokkal kevesebben vannak azok, akik bevállalják az önismereti munkát, mint akik fennen hangoztatják meggyőződéseiket (melyek vagy helyesek vagy sem).
Felelősség
Ahhoz képest, hogy hányszor mondjuk ki ezt a szót nap mint nap, sokkal kevésbé szeretnénk vállalni bizonyos dolgokért az igazi felelősséget. Például még soha életemben nem találkoztam olyan sofőrrel, aki elismerte volna, hogy néha ő is szokott hibázni. Nem, nem, nem… mindig a másik autós, a motoros, a biciklis, az idős hölgy a hibás. Mindennek a hátterében az állhat, hogy egyszerűen nem akarjuk vállalni a felelősséget, mert az túl nagy fájdalmat okozna. Jó hír, hogy ezen is lehet változtatni. „Vádoljuk meg magunkat” valamivel és nézzük meg, hogy hogyan reagálunk. „Bűnös vagyok?” Ha igen, akkor egy önvádló állapotba kerülünk, de ha VÁLLALJUK A FELELŐSSÉGET, akkor elindul egy megbocsátási folyamat. Azonban ha csak hárítunk, akkor nem akarunk szembesülni a saját felelősségünkkel. Ilyenkor jöhetnek jól a barátok, a család, akik jelezhetik nekünk ezeket a dolgokat, hiszen kívülről látnak minket.
Bűntudat
Talán ez a legnehezebb. Ismerjük azt az érzést, amikor napokig rágódunk azon, hogy ha ezt meg ezt megtettük volna, akkor minden másképp alakult volna? Volna, volna… hát igen, ilyenkor meg kell tudnunk bocsátani magunknak és bocsánatot is kell kérnünk. Ha idáig eljutunk az már jó, de az igazi fejlődés akkor fog megtörténni, ha a berögzült viselkedésmintánkon is tudunk változtatni. Hajrá!
