Nem a saját indentitásunknak megfelelően élünk, hanem megtanultunk bizonyos szerepeket eljátszani.
Megtanulunk úgy viselkedni, hogy „sikert” érjünk el, elismerést arassunk és szeressenek minket.
Azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a többiek ilyennek akartak látni, az eredményt büszkén a „személyiségünknek” nevezik. Pedig valahol a lelkünk mélyén világosan érezzük, hogy valami nincs rendben, mintha saját magunk „mellett” élnénk.
Rossz a közérzetünk, elégedetlenséggel, állandó hiányérzettel küszködünk, holott sikereket érünk el. A lelkünk szomorú, mert olyan szabályok, programok, szerepek és belénk nevelt viselkedésminták börtönébe zártuk, melyeknek tulajdon lényünkhöz a valóságban semmi köze.
Ily módon önmagunkon teszünk erőszakot, aztán csodálkozunk, miért vagyunk betegek és boldogtalanok. A lelkünk kiált a jogáért, hogy önmaga életét élhesse, küldetése éppen az, hogy önmaga legyen.
Minden betegség és baj csupán jelzés: nem vagyunk önmagunk.
Itt az ideje, hogy végre megadjuk magunknak a gondoskodást, a szeretetet, ami nekünk jár.
Hagyjunk fel a régi szerepekkel, legyen bátorságunk ahhoz, hogy „önmagunk” legyünk, akkor ismét emberré válunk, egyben egészségessé!