Bízunk a jövőben. Bízunk benne, hogy jobb lesz, mint a múlt, aminek minden fájdalmát igyekszünk magunk mögött hagyni. Elindulunk előre, a jövő felé, hiszen erre biztat mindenki, aki segíteni szeretne és azt hiszi, segíteni tud.
De van, hogy túl nehéz a teher, amit cipelsz. Van, hogy a múlt olyan súllyal nehezedik rád, hogy képtelen vagy továbblépni. Csak bénultan állsz, összeszorul a torkod és feltör az elviselhetetlen felismerés: veszítettél. Nemcsak valakit, vagy valamit, hanem a reményt, a jövőbe vetett hitedet is.
Nem is próbálod győzködni magadat, hogy ami történt, az úgy volt jó. És senki más nem tud meggyőzni erről. Ami fáj, arról ritkán hisszük el, hogy jó. Ennek nincs értelme.
És valóban, sokszor úgy tűnik, hogy nincs értelme.
Így voltam ezzel én is, amikor 28 évesen, két nappal egy stroke után először képes voltam azon gondolkodni, mi történt. És miért? Miért velem? Miért ez? Miért most?Ennek nincs értelme. És még sokáig nem is volt.
Hol keressem?
Hosszú séták következtek. Erdőben, ismert és ismeretlen helyeken, éjjel kihalt utcákon. Nem állt össze a kép, de nem hagytam ott darabokban. Meg akartam találni a miértet – az értelmét annak, ami történt, még ha első ránézésre nem is volt semmi értelme. És másodikra, harmadikra és sokadikra sem.
De nem lehet, hogy ennyi maradjon belőle: egy törés az életemben, ami megállásra kényszerít. A múlton való rágódás és a félelmek által bekorlátozott jövő képét nem fogadtam el. Ennél több van ebben a néha furcsa, néha kemény, mégis csodálatos dologban, amit életnek hívunk.
Elkezdtem figyelni kifelé. Az embereket, a fákat, a házakat, azokat az apró részleteket, amik mellett korábban elrohantam. Aztán elkezdtem figyelni befelé. És kerestem a kapcsolódási pontokat, vagy azok hiányát. Lassan, de egyre tisztábban kezdett kirajzolódni a kép. Ahogy Bruce Lee mondta, minden fajta ismeret végső soron önismeret. És igaza volt; innen indul, és itt ér véget minden, amit tudunk.
Ahogy ezt megértettem, az is világossá vált, hogy végig rossz kérdést tettem fel. Az én kérdésem – ahogy valószínűleg a Tiéd is – eredetileg így szólt: Mi értelme annak, ami történt?
Nem találtam választ.
Ezután úgy döntöttem, hogy átfogalmazom a kérdést erre: Mi legyen az értelme annak, ami történt?
És ezzel olyan erőt adtam a saját kezembe, amivel tudtam, hogy bármilyen akadályt képes vagyok legyőzni. Nemcsak a jövőben, hanem a múltban is.
Átgondoltam a lehetséges utakat, amik közül választhatok, és rájöttem, hogy mindössze három van. Így már sokkal egyszerűbbé vált minden. Ahogy Te is ez a három út egyikén fogsz elindulni, amikor a múlt fájdalmaival és veszteségeivel meg kell küzdened.
Melyik utat választod?
Az első lehetőség, hogy azt csinálod, amit a legtöbben: kétségbe esel, sajnálod magadat és keseregsz azon, ami történt. Ez egy ösztönös emberi reakció, ami önmagunk védelmére szolgál. A negatív élmény berögződése az agyba azt segíti, hogy később elkerüld annak megismétlődését.
Csakhogy vannak olyan események, amiket nem Te irányítasz. Egy számodra fontos ember elvesztése, egy személyes tragédia, egy értelmetlen baleset – lehetsz bármennyire óvatos, a félelmeid nem fognak megóvni ezektől. Könnyen kicsúszhat az irányítás a kezedből úgy, hogy nem tehetsz ellene semmit. Az viszont már a Te felelősséged, hogy ezután mit kezdesz azzal, ami történt.
Az első és legkézenfekvőbb út, a sajnálkozás útja egyetlen irányba vezet: lefelé. Innen csak mélyebbre kerülhetsz. Ha egy értelmetlen veszteség ért, és Te úgy hagyod, értelmetlen veszteségként, akkor csak lejjebb juthatsz, mint ahol a veszteség előtt voltál.
A második lehetőséged egy szintén gyakori énvédő mechanizmus: a szőnyeg alá söprés. Elnyomod magadban a fájdalmas emlékeket, és kényszercselekvésekkel, valamint az életed korlátok közé szorításával próbálod elkerülni, hogy valaha is szembe kelljen nézned velük. Kerülsz mindent, ami a múltra emlékeztetne: tárgyakat, helyeket, embereket. Frusztrált leszel, ha ez mégsem sikerül, és tudatosan vagy tudat alatt kialakítasz olyan szokásokat, melyek egyetlen célja a menekülés.
A legtöbb, amit ebből kihozhatsz, hogy ugyanott maradsz, mint ahol voltál. De ez csak az elméletben igaz; a valóságban a szőnyeg és a padló között kevés a hely, és ami oda bekerült, az előbb vagy utóbb kikívánkozik onnan.
Végül van még egy út, amin elindulhatsz, ha az előző kettő nem nyerte el a tetszésedet. De ezt az utat meg kell keresned, és ha megtaláltad, tudatosan kell munkát fektetned abba, hogy képes legyél elindulni rajta. A jó hír viszont az, hogy ha elindultál, utána már könnyebben járható és sokkal messzebb vezet, mint a másik kettő.
Ez a harmadik út arról szól, hogy szembenézel a múlttal, és szembenézel önmagaddal. Arról, hogy elég bátor vagy beismerni: amit érzel, az nem más, mint önsajnálat, ami a veszteségeden semmit nem változtat. Sem a saját életedet nem viszi előbbre, sem pedig azokét, akik veled maradtak. És ha ezt megértetted, akkor elkezdesz keresni. Bármit, amibe kapaszkodhatsz, bármit, amit felhasználhatsz a saját fejlődésedre és az életed jobbá tételére. Ha kell, megkérdőjelezed a saját igazadat is, folyamatosan alakítva a világról alkotott képedet. Bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat válaszd. De ne feledd: ha úgy döntesz, hogy nem döntesz, akkor is döntöttél. Mégpedig úgy, hogy az első két út egyikét fogod járni.
Ha viszont készen állsz arra, hogy szembenézz a múlttal, akkor megtanulsz mindent felhasználni, ami történik veled. Megtanulod otthagyni a romokat, és megtanulod, hogy mit vigyél onnan magaddal. Akár pozitív élményben van részed, akár életed legmélyebb szakaszát éled meg, megkeresed mindennek az értelmét, és mindent a saját fejlődésedre fordítasz. Aminek pedig látszólag nincs értelme, annak Te magad adsz értelmet.
„Csak a múltad elfogadása tesz képessé arra, hogy megváltoztasd azt.” - T. S. Eliot